Az Erdélyi Művészeti Központban 2019 augusztus 2-án, pénteken este 18 órakor kerül sor Vetró András szobrászművész egyéni tárlatának megnyitójára Sepsiszentgyörgyön.
A kiállítás megtekinthető 2019 szeptember 6-ig.
kezdi.info/emuk
kezdi.info/vetroandras
Vetró András tárlata Sepsiszentgyörgyön - Kovács Árpád - Háromszék Napilap
https://www.3szek.ro/load/cikk/125427/vetro-andras-tarlata-sepsiszentgyorgyon
A lassan öt évtizede Kézdivásárhelyen élő Vetró András művészete, szobrainak gondolatisága leginkább ebben a kettősségben tárulkozik fel: a hely szellemének megidézése a történelmi személyiségek megformálásával és az egyéni, közösségi szabadságvágy kifejezésével. A műteremben látható számos szobron az a formakultúra köszön vissza, amelyet Kézdivásárhely közterein láthatunk, a műtermi kisplasztikák tulajdonképpen a köztereken felállított monumentális alkotások tükörképei is.
Vetró Andrásnak a 70-es években induló pályáját a nagy székely mesemondóról, Benedek Elekről, a Székelyföld leírójáról, Orbán Balázsról és a nyújtódi születésű modern utazóról, Jakabos Ödönről mintázott portrék fémjelzik. Ebben az első alkotói korszakában készült el a Madár című térszobra, illetve két márványplasztikája, a Földanya és a Torzó. A 70-es évek második felétől az anyaság tematikája egyre több formában jelentkezik Vetró szobrászatában: hol az ősművészeti termékenység-idolok hatását érezzük az aszimmetrikus, dús idomok láttán, hol pedig a művész eszményképeinek (Henry Moore, Ernst Barlach) szellemiségét idézik. Egyik első kézdivásárhelyi köztéri szobrán, a Fekvő figurán a nőies formák konstruktív megközelítésben, leegyszerűsítve jelennek meg.
Az anyaság témájú szobrok egyszerre kínálták Vetrónak az érzelmi-gondolati és a formai megoldások kimeríthetetlen lehetőségét.
A kalandkereső vándorló lovag, Don Quijote alakja ugyancsak a 70-es években jelenik meg Vetró plasztikájában. Az örök illúziók és reménytelen küzdelmek allegóriájává vált manchai lovag története epizódokban jelenik meg Vetrónál, nem sűríti egy domborműbe a témát, hanem tíz-tizenkettőt készít a bánatos, a letört, a győzedelmes, a szomorú, a boldog, a megkínzott, a megtépázott ember megtestesítőjéről.
Ez a groteszk látásmód, ami az örök álmodozó, búsképű lovag gyanútlan, naiv harcának számos változatában előfordul, a 80-as évek közepére egy másik, a Nagy mutatvány sorozatban folytatódik, ahol a rémült, a bezártságból a szabadságba kívánkozó bohóc sorsképében ölt testet. A bohóc Vetró értelmezésében „gáthős” (a „gáthős” kifejezést Bereményi Géza Kossuth-díjas író, filmrendező használta Vetró András egyik kiállításának megnyitóján) szerepkörben jelenik meg, általános emberi sors-állapotot jelképez, szabadságot keres, a sors által adott életkeretből próbál kitörni, vagy éppen az anyagi világból a szellemi régiók felé emelkedik. Ezzel a groteszk értelmezéssel és világlátással Vetró egy tragikus, patetikus szemléletmódot ellenpontoz, amikor pátosz helyett az irónia, önirónia felé fordul.
Vetró András második alkotói korszakát elsősorban az emlékszobrászat tekintetében határozhatjuk meg. A szabadság iránti vágy, a remény egy új kezdetre sok esetben az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemiségének, a szabadságharc meghatározó alakjainak tiszteletében fogalmazódott meg gróf Széchenyi István domborműves emléktáblájával.
1993-ban alkotja meg első nagyobb szabású helytörténeti emlékművét Kézdivásárhelyen – Gábor Áron segédjének, Turóczi Mózes öntőmesternek a mellszobrát követi Kossuth Lajos, Bem József, Petőfi Sándor szobra. A köztéri művek meghatározó hányada regionális érvényességű. Háromszék nagyjainak állít emléket a Tuzson János honvéd őrnagyról, Nagy Mózesről, Bod Péterről, Mikes Kelemenről, Kőrösi Csoma Sándorról mintázott szobraival.
Csereyné Zathureczky Emília domborműves emléktáblájának elkészülte után sok esetben nem állt rendelkezésére megfelelő képi dokumentum, ekkor sokkal szabadabban, még inkább egyéniesítve volt képes megalkotni a megrendelt portrét. Jó példa erre a Kőrösi Csoma Sándor gipsz dombormű, amelyen elszánt küldetéstudattal, erős elhatározással, aszkétikusan sovány testtel ül Csoma Sándor „a tibeti cella ridegségében”. A kantai iskolaépítő Nagy Mózesről nem maradt fenn képi ábrázolás, Vetró benne a tenni akaró, közösségét biztató papot mintázta meg, aki téglát vet „eszméiből, hogy falat emelhessen a tudatnak és a léleknek.” Azt gondolnánk, Petőfi Sándor senkivel össze nem téveszthető, emblematikus figura. Vetrót az ő portréjánál éppen az érdekli, hogyan lehet ezt a mindenki által ismert arcot úgy megmintázni, hogy másként, esetleg újszerűen hasson – egyre inkább egy kissé szomorkás, önmarcangoló Petőfi rajzolódik ki előtte (Farkas Árpád szavaival „a szív-arccal lüktető költő”), nem pedig egy szépfiú.
Vetró portrészobrairól Banner Zoltán találóan jegyzi meg, hogy „(...) karakterhűek, a meglévő-megszerezhető forrásokhoz mérten hitelesek, kelletüknél nem klasszicizálóbbak, sőt, mintázásukban (…) modern egyszerűsítésre törekszik, ami nem a történelmi, hanem a jelen idő illúziójában részesíti a szemlélőt”. Történelmünk nagyjait tehát Vetró András nemcsak monumentális térszobrokkal, hanem a kisplasztika műfajában is szemléletesen képes felsorakoztatni. Egyik utolsó bronzplakettsorozatát az aradi vértanúk tiszteletére készítette.
A történelmi személyiségek különböző műfajokban megmintázott portréi mellett Vetró András 1995-ben elkészítette a magyar jakobinusok emléktábláját, 2009-ben alkotta meg az 1956-os emlékművet, amelyet a forradalom és szabadságharc felső-háromszéki mártírjainak, a meghurcoltaknak a tiszteletére állítottak fel. A magyarországi emlékmű-erdő viszonylatában szemlélve Vetró András alkotását, elsősorban az expresszivitás, az erős kifejezőerő jut eszünkbe, az az érzésünk, hogy ez a szobor nem illeszkedik a már ismert emlékművek formanyelvéhez, de a magas posztamensre helyezett fiatal leány hasított feje láttán érezzük azt a szimbolikus töltetet, ami a forradalom áldozatainak sorsában közös.
A Vetró család a kezdetektől házigazdaként kapcsolódott be a Tóth Ferenc kézdivásárhelyi mérnök és Miholcsa József sepsiszentgyörgyi szobrászművész kezdeményezésére létrejött nemzetközi Incitato művásztáborba. Vetró András itt készült szobrai is az Incitato-témák jelentésköréhez köthetők, mint a ló és az ember, a ló és a nő, a honfoglalók, a táltos, a ló és a lóerő, Pegazus, ló a cirkuszban, a ló a hitvilágban stb.
Vetró az évről évre meghatározott konkrét tematika ellenére is önálló, autonóm kompozíciókat alkotott, elsősorban a relief és a körplasztika műfajában. Együtt című bronz domborműve a nő és a ló bensőséges kapcsolatát illusztrálja, míg az Önarckép Pegazussal és a Fogságban című gipszszobrok drámai erővel hangsúlyozzák a szenvedést, illetve a szabadulás vágyát. A 2010-es táborban született Szent György-sorozata tulajdonképpen egy új ciklus életművében, amely egyaránt szól az egyén feladatvállalásáról, valamint a beváltható és elvesző álmokról. A Szent Györgyről mintázott domborműről Deák Ferenc rendkívül szemléltetően írja: „Ló és lovas egyensúlyozó összetartozása a fennmaradást is jelképezi egy virtuóz, alakot változtató, képlékeny támadó ellenféllel szemben.”
A 90-es évektől alumíniumba vagy gipszbe álmodott (dombormű)sorozatainak (pl. Nagy mutatvány) témavilága, motívumai egy autonóm gondolkodású szobrász kitörési lehetőségeit, a kiútkeresés önvallomásos világát jelenítik meg. A taposómalom kerekét, az anyaméh, a Föld burkát feszegető rab ember, az idomároknak fityiszt mutató bohóc alakjával Vetró a kiszolgáltatottságunkat, reménytelennek tűnő harcunkat fejezi ki némi humorral is fűszerezve. A szűknek érzett keretekből való kitörés vágya nagyon szemléletes egy másik sorozatban, a Menekülőkben is. A Kapu-Ketrec című térkompozíciót szemlélve egy zárt, kapuk nélküli elviselhetetlen ketrecből kézzel-lábbal való szabadulásra tett nagy erőfeszítést láthatunk, azt azonban nem tudjuk eldönteni, hogy a kísérletben részt vevő négy elszánt figurának sikerül-e a terve.
Vetró művészetének sajátos – egyúttal kevésbé ismert – szelete grafikai munkássága. A fentebb vázolt életműből világosan kitűnik, hogy a szobrász alapos technikai tudással, anatómiai és lélektani ismeretekkel, elemző- és összegző képességgel, empátiával, végül nem kevés fantáziával van megáldva, amit rajzaiban is jól képes kamatoztatni. Vetró rajzainak tematikája valójában ugyanaz, mint amit a plasztikáiban is láthattunk. Azokat az élethelyzeteket keresi, amelyek döntés elé állítják az embert, grafikái ugyanakkor egyfajta képen túli tartalmat is hordoznak. „Olvasatuk széles skálát ölel fel, (...) mélységes humánummal telített (...)” – véli kolozsvári kritikusa, Németh Júlia.
Vetró András művészete egyszerre történeti és filozofikus, egyszerre mitologikus és groteszk. Fontosnak tartja érzékeltetni a szabadságharc küzdelmeit, de egy sor kitörési kísérlet is tetten érhető szobraiban a kötöttségekből, a világból vagy éppen az anyagból. Vetró nagy hangsúlyt fektet a narrációra, mondanivalója sokrétű, néha epizódszerűen áll össze, ám sohasem egyformán. Hajlamos arra, hogy meghagyja az esendőség, a töredezettség látszatát. A tragikumban, a groteszkben és a fennköltben egyaránt benne rejlik a finom irónia.
Bejegyezve: 2019-08-28 23:19:11